(A cikk elsõsorban azoknak szól, akik már látták a filmet.)
 
 
Az elmúlt hét ismét rohadt király volt, net függõségem, ha lehet, még inkább kiteljesedett, blumi is megmondta, hogy pokolra jutok. Lazán megráztam a jobb mutatóujjamat fenyegetõleg, aztán késõbb kicsit sajnáltam is, hogy irc-n keresztül nem láthatja. Egy mozi majd kikúrál valamennyire - tettem volna hozzá, de blumi ping timeout-ra lépett, levált a gibsoni mátrixról, visszatért övéihez, én meg csak álltam egy darabig, aztán indítottam még egy Netscape-et.

Hevert itt valami Pesti Mûsor az asztalon, gondoltam belepödrök, mert azért mégiscsak, na. Ki is néztem a filmet, öcsémet pedig okos szóval rábeszéltem a mozira. ("Jössz b+!") Délután a család barátaival csaptunk kellemes lakomát, valami arab cuccos volt; humuszt tömtünk agyunkba foszlós lepénnyel. Már pukkadoztunk, amikor vendéglátóink meginvitáltak egy másik helyre leöblíteni a keleti kosztot.

Böff - szólaltam meg végül, majd idõhiányra hivatkozva úgy láttam jobbnak, ha mostmár de hirtelen. Indulás elõtt még rendbe tettük a szánk PH értékét egy laza rágóval, aztán parketta. Süvítettünk, mint Batman, bár nála kicsit technikásabb vagyok. Gyors pillantás az órára, yessz, jól jöttünk villám.

Ide a közelbe mentünk, a Bartókba, kellemes hely; a székek kicsik és aranyosan hajlonganak a súlytól, biztosítván a kellemes rájuk figyelést az egész film alatt. A közönség nagy része a mozitermet orvosi váróval téveszthette össze, faszán köhögtek dolby surround-ben, just a perfect day.

Az üdítõhöz már nem nagyon volt kedvem, így egy alkalmasan megválasztott pillanatban hanyag mozdulattal a szék alá íveltem. Talpra persze. A végére kellemes szobahõmérséklete lett, amihez aztán már végképp nem volt affinitásom, ezért lineáris transzformációval a kijelölt hulladékfelvevõbe ortonormáltam szegényt.

A film trailere egészen kool lett, kismészáros is megmondta még anno, hogy feltétlenül meg kellene nézni. Pacino az ördög, belenyomja az ujját a szentelt vízbe, az meg elkezd pezsegni, whoa. Keanu meg ej, be tüchtig, fess legény, biztos megint a jófiút nyomja, nem baj, majd hunyorítunk.

Az intróban szép nagy lángnyelvek törnek az égig, igazi feeling, devlz edvoket, nagylogó, morajlás, limbo. Rögtön egy per közepén találjuk magunkat, Keanu valami pedofil seggfej védõügyvédje, meg is nyeri, ki hitte volna, a filmek mindig úgy kezdõdnek, hogy a fõszereplõ egy "sikeres akciót hajt végre." (Pl. James Bond, Mission: Impossible, meg a többi gyogyós film.)

Kiderül, õ itt a nagy zsugás, még nem vesztett egy case-t sem, egybõl mehet a tutiba (persze diszkóban ünnepelnek, amikor jön Pacino egyik alkalmazottja, hogy ajánlatot tegyen. Na de kérem.) Keanu-nek kiscsaj barátnõje van, kellemesen becastingolták, a diszkóban még denszelnek is. Amúgy nem volt túl szimpi, hozza ezt a köcsög túlszínészkedõ amerikai kis csitri szerepét, nah nah.

Aztán jön a párhuzam valahogy a Céggel (The Firm, Tom Cruise), nagyon hasonlít a kettõ egymásra: fiatal kickass a barátnõvel benyomul az új helyre, kapják a lakást, a mergát, a fiú elkezd melózni keményen, a barátnõjét szépen lassan elveszti, rájön a cég piszkos cuccaira, felfedezi, hogy WinWord-öt használnak Mac helyett, aztán konfliktus, peak, megoldás. Hasonlít, tényleg.

Pacino viszont megarulez. Õ a király. Annyira megy neki ez a fajta szerep, hogy beszarás. Hihetetlen jól nyomja. Lazán, könnyeden csinálja, semmi feszültség, igazi profi. Mindig tudja mi a hányás, nem feltûnõsködik, frankón meglepi az embert. Leírni bizony elég nehéz volna a mûvészetét, nem is erõlködöm, biztos tudjátok, mire gondolok; azokra a mosolyokra, azokra a pillantásokra... ahogy a nyelvét hirtelen egy pillanatra kiölti. Wah. A nõknél is jó a szövege, bár lehet, hogy jó a forgatókönyv. Jól eladja magát, de tényleg.

Keanu ehhez képest nem igazán nagy szám, jön, megy, megdugja a nõket, nyeri a pereket, öltönyben látszik végig, frankón borotvált. Esze is a helyén van, szépen kiloccsantja az agyát, amikor kell, ráadásul bal kézzel ír.

A film közhelyesen szólva gazdag fordulatokban, szinte már túlzásba is viszik a legvégén a slusszpoénnal. Az, hogy Keanu álmodta az egészet, vagy nem, csak megtörtént vele még elmegy. Tök jól kijön, meg minden. (Habár nem álmodhatta, hiszen úgy megörül, amikor látja, hogy a nõ nincs bekattanva, szóval teljesen valóságos volt addig minden nyilván.) De a végén, a legeslegutolsó csavar, na, az már aztán igazán nem kellett volna, anélkül is jó az anyag.

Jó ez a Mester és Margaríta jellegû cuccos, az õrült pörgés a valóság és képzelet határán, nem lehet tudni, mi igaz, és mi nem. Pacino Woland szerepében tündököl, az udvartartásra is ráismerhetünk a könyvbõl, elég jól megfogták a témát. Kompjútereffektekkel fejelik meg az egészet, halkan fel is lehet szisszenni olykor-olykor, el van találva.

Szóval, igazán kellemes filmet készítettek odaát, érdemes volt beülni rá. Jó erõs négyest ajánlok meg az ötös skálán, a stáblista alatt hallható zene pedig elbaszott király lett szerintem, kötelezõ végigvárni. (Most mondják, hogy ez a szám a Roling Stones-tól a Paint it black. Kisokos: keki.)

(Végül: Oscar díjat Rupert Everettnek a Best Friends Wedding-ért, de hirtelen.)