Egyik nap összefutottam két cimborámmal, akik izgatottan mesélték, hogy kedden megnézik az Alul semmit. Nem új film, nem új, de nagyon pozitívan nyilatkozott róla eddig még mindenki, úgyhogy rövid gondolkodás után fejem bólintásával adtam tudtukra a részvételi szándékomat.
És eljött a Nagy Nap. A Toldiban nyomták a cuccost, volt még egy óránk suli után, így indítványoztam a gyorsétkezdében való idõeltöltést. Közelben burgerking (ahol lángon sütik a fûrészport, agyam eldobom), beültünk jól. Ugyan a whooperben levõ hagymakarikák nem olyan gusztusosan kerek formájúak, mint a plakátokon (sõt, alig ráismerni, ha már engem kérdeztek), de ez nem akadályozott meg abban, hogy kiélvezzem a frencsájzt. Ígyhát míg falatoztam, a tálcán levõ photosoppolt papírhamburgert bámultam, a többiek pedig szívószállal darabolták a shake-et nagy élvezettel.
Átballagtunk a moziba, megváltottuk a jegyet, 180, igazán nem sok, kár, hogy metrózni kell egy csomót, reklámok sincsenek. Mondjuk azért egy trailert szivesen végigélveztem volna, a Titanic-ot is csak ilyen formában láttam, szeláví.
A film elején komolyan mondom, mintha a suli könyvtárában néztünk volna valami angol nyelvoktató filmet, kurva jól ráérzett aki csinálta. Sheffield iparáról, meg a városról szólt, és az eredeti, utánozhatatlan angol nyelvoktatásnak, meg úgy általában ennek a stílusnak a kegyetlen bájától, leírhatatlan kedvességétõl, egyszerû naivitásától a könnyek szöktek a szemembe. Az az idealizmus, amit lefestenek ezek a jellegû oktatófilmek, hát az nem sok helyen létezik ebben a nyomorék világban, de ezeken keresztül, mintha megszépülne az egész szar, ami úgy általában körülvesz, mint Ripley-t a trutymó az Alien4-ben. (Igaz ugyan, hogy a bejátszás után jelzik, eltelt 25 év, szóval 25 évvel ezelõtt volt ez a helyzet ám Sheffield-ben, kedves nézõ, ugye, de ez engem rohadtul nem zavart, meggyõzõdésem, hogy a mai világról is készíthettek volna hasonló ötpercest.)
Aztán beindul a filmaz, megismerkedünk elvált apucival, kissé sörhasú cimborájával, a kis Nathan-nel, aki nekem elõszõr úgy tûnt, mintha csak apjának kisöccse lett volna. Lopnak valami gerendát, aztán beleesnek valami vízbe, csak történnek a dolgok így elsõre mindenféle különösebb értelem nélkül. Mondjuk ja, megismerjük a szituációt, apuci lavz szan, de munka, na, az büdös, hát keressünk pénzt. Igenám, de hogyan? Csippendél, fellépünk színpadon, aztán jó lesz. Gyurma beguggol helyére, kisvárosban tuti biznisz belevágni ilyesmibe.
Lényegében errõl szól a film, hogy összeáll a társaság, aztán begyakorolják, végül elõadják. És ez az, ami nekem nem nagyon tetszett az amúgy tényleg néha meglepõen mulatságos produkción, hogy konkrétan ezt a témát nyalják körbe-körbe, nincs más, amire figyelni lehetne. Jó, errõl szól a film, oké. Kicsit nagyok az elvárásaim, de én a Ponyvaregény óta csak várok és várok, de már nem sokáig. (Bal csuklómon csaknem 8mm(!)-es vágást is ejtettem már, úgyhogy láthatja mindenki, velem nem lehet viccelni! - egy szakértõ szerint mindössze egy cm-rel kellett volna lejjebb ejtenem, hogy halálos legyen. Ízlelgetem a szót, lethal... Brrr, kiver a veríték, mint vakbálnát a tartályhajó.)
Gyûjtögetik tehát a csapatot, de az ember el nem hinné, hogy ki mindenki nem lesz tagja ennek a Chippendale kombónak: 55 éves jólszituált munkanélküli (feleség tudjátok uzsonnát bepakol, aztán benyomul a városba és megerõszakolja a férje hitelkártyáját, shop egy nagyot), aztán a Horse névre hallgató szintén öregebb néger fickó (akirõl késõbb kiderül, hogy a farka *éppen* nem is horse, hehh), egy tipikusan vöröshajú angol madár, egy szépfiú (akik meg homokosak), szóval szép társaság.
De ami jó, hogy mégis, ennek ellenére elkezdik csinálni a cuccost, elõször nem nagyon megy nekik, mindig kiszáll valaki, aztán vissza, egészen a legutolsó snittig.
Volt egy nagyon kedves jelenet, amikor megismerkednek ezzel a jólszituált munkanélküli fazonnal. Ellopnak egy kerti törpét, és amikor emberünk meghallgatáson van a munkaközvetítõ irodában, hátul az ablakban folyton felmutatják neki. Emberünk persze nem tud figyelni, de amikor széttörik neki a törpéjét, akkor már látni való, hogy bizony nem lesz neki már munkája. Magába is roskad, ott ül a padon, kigombolja az uzsonnászacsit, a kõkemény sheffieldi szél belemar õszbe forduló fürtjeibe, elmereng a rohadt világon, erre odahelyezkednek mellé a többiek.
Rövid kínos csend, majd átadják neki az összeragasztott törpét. Elveszi, nézi hosszan. Aztán átadnak neki valami kis kocsit, amit a törpe mellé lehet tenni a kertbe. Azt is elveszi. Csend. "Úgy gondoltuk... a kertbe... a szökõkút mellé..." Csend. Oké, nem is erõlködöm tovább, nagyon jó rész volt. Valójában semmi lényeg a jelenetben, nem lehet egzakt módon leírni, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért volt nagyon megfogó. (Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Julia Roberts a Best Friend's Wedding-ben kinnt dekkolt a szállodaszobában, szarul volt, mert elcseszett valamit, és dohányzott. Arra megy a középszerû hordár, mondja neki, hogy ne dohányozzon a folyosón. Aztán Julia megkínálja egy slukk cigivel, aki elfogadja. Oké, ezt így leírni bizony nagyon nehéz, nem fog átmenni belõle semmi, nyilván, de aki látta a két filmet, remélem érti.)
Jó még a filmben, hogy nincsenek azok a bekasztingolt kitenyésztett amerikai buzeráns emberpéldányok, mint pl. a Baywatch-ben, a Melrose Place-ben, stb. Teljesen hétköznapi embereket kapunk, mint Szõke András filmjeiben, pocakkal, zsíros hajjal, hónaljszõrrel. A film is arra próbál tanítani, amire a Blues Brothers próbált még '81-ben:
|
Egyetlen -úgymond- szekszjelenet a filmben is pont a sörhasú figura, és felesége között zajlik, persze semmi túlzás, jól kijön ("te vagy az én nagy macim").
A mozinak vége lett, felkeltünk és egy akkorát
metróztunk, hogy belefájdult a bal fülcimpám.
Késõbb kagylót ettem, meg tésztát, meg
epreket. Mindent összevetve azt mondanám, hogy az öt fokozatú
skálán, -amelyen az ötös jelöli a klasszikus
filmet- egy erõs hármas fölét kap tõlem
az Alul semmi. Egyébként európai filmek ruley, ha
még nem mondtam volna.