Az idei év aliendömpingjében is maradandó opusznak ígérkezik a Kapcsolat, na nem a ma legmenõbbnek számító hollywoodi stáb iparosmunkájának köszönhetõen, de nagyon húzós a hozott anyag: a néhai Carl Sagan eredetileg több mint tíz éve íródott novellája, a Contact. Utoljára akkor csináltak ilyen mozit, inkább tudományos mint fantasztikus víziót, amikor Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke összeállt hogy filmre vigyék a 2001 Ûrodisszeát. Valóságteremtõ fikció ez is, kár hogy a mûfaja evangélium: a Sötét zsarukban még a stáblistán is többet lehet nevetni.

 Több mint harminc éves az ötlet, hogy a földön kívüli intelligens létformák, amennyiben léteznek ilyenek - ha nem is okoznak diszkóbalesetet repülõ csészealjakon új-mexikói farmok felett - szükségszerûen feltalálták a rádiót. A Földön több mint ötven éve kezdõdtek meg a rendszeres rádióadások, ezek tehát megfelelõ érzékenységû vevõkészülékkel tõlünk ötven fényévnyi távolságon belül mindenütt foghatóak a Tejút más naprendszereiben. Naprendszerbõl pedig nincs hiány az univerzumban:  csak a mi galaxisunkban négyszázmilliárd darab fényeskedik, a legújabb felfedezések szerint minden negyedik tartalmaz úgynevezett Föld-szerû bolygókat is. Ha pedig a Földön létrejöhettek a szerves, majd az intelligens létformák, létrejöhetnek máshol is, érvelnek a hívõk - a rendelkezésre álló hely és idõ a szó szoros értelmében végtelen. A mi civilizációnk technológiai szintjén a kapcsolatfelvétel egyedül elképzelhetõ módja a rádió, ezzel is csak legközelebbi galaktikus szomszédaink érhetõek el belátható idõn belül. És mégis, egyre több megszállott kutató pásztázza az eget a Föld legnagyobb rádióteleszkópjaival a korábban a NASA, jelenleg milliárdos high-tech topmenedzserek által finanszírozott SETI program keretében kozmikus üzenetek után kutatva, statisztikailag bármilyen kilátástalan is az ügy (bõvebben: Csillagszörf, MaNcs, 1997. február 18.).

 Mi lenne, ha mégis találnának valamit? Sagan meséjében egy tõlünk alig tucatnyi fényévre elhelyezkedõ, vagyis kozmikus léptékben nagyon közeli naprendszerbõl jelet fog az egyik SETI-kutató. A kezdetben pulzárnak (rádiócsillag) hitt monoton lüktetésrõl kiderül, hogy a prímszámokat ismételgeti 1-tõl 103-ig: ez olyan jelenség, amely nem származhat természetes rádióforrásból. A jelet tovább vizsgálgatva egy tévésávot is találnak: Hitler végtelen ciklusban nyomatja az 1936-os berlini olimpián tartott megnyitóbeszédét, amely az egyik elsõ kísérleti televízióadás volt annak idején.  Elszabadul a pokol, az ügyre azonnal rászáll az FBI, a CIA és az NSA, de mit sem ér a hírzárlat, hamarosan megjelenik a CNN, az NBC és a többiek, az óriási rádióteleszkópokat világszerte körülveszik a bámészkodók, akcióba lendülnek a világvége szekták, a skinheadek, és a többi nagyon fanatikus. Az Elnök nyugalomra int, de hamarosan újabb, még vadabb fordulatot vesz a sztori: a prímszámok és a Hitler-remix csupán a figyelem felkeltésére szolgált, a valódi üzenet digitális, kódolt adat: ez a kód megfejtése után valamiféle technikai eszköz - ûrhajó? idõgép? - tervrajzának bizonyul.

A majd háromórás mozi a legapróbb részletekig ki van dolgozva: egy kisebb intézetnyi kutató, köztük híres professzorok dolgoztak az alkotók keze alá, hogy megõrizzék a történet hitelességét - ez ügyben egyébként késhegyre menõ harc dúlt Sagan és a rendezõ között: a tudományosan teljesen hiteles dolgok általában mérsékelten habzanak és vice versa, lásd például a dinoszarurusz-kérdést. A vita végére a neves csillagász és Pullitzer-díjas tudományos ismeretterjesztõ médiacápa tavaly decemberben bekövetkezett halála tett pontot. A hírek szerint az özvegy, Ann Druyan rugalmasabbnak bizonyult, Sagan tudományos kérdésekben egyszerûen nem engedett, órákig bírt vitatkozni a forgatókönyv bármelyik mondatán. Mondják azt is, hogy halála elõtt lement filozófusba: a film központi, túlsulykolt motívuma a tudomány és a hit (látszat)ellentéte, mert azért azt Sagan is tudta hogy a SETI tulajdonképpen az ezredvég ufókultuszának tudományos változata. A vásznon és a stúdióban felvonultatott technológia, valamint a média-vonulat azonban nagyon profi: tudósok és vallási vezetõk vitája során élõ kapcsolás a Mir ûrállomásra a CNN Crossfire címû mûsorában, a kutatóból Larry King sztárt csinál, bevillantják az idén tavasszal tömeges öngyilkosságot elkövetett kaliforniai szektát, Clinton archívumból összeollózott közhelyei erre a szituációra is illenek. Megarulez.

Viszont. A film fõszereplõi mintha egy, az operatív titánná válás buktatóit ecsetelõ szcientológia-képregénybõl bújtak volna elõ. De elképzelhetõ az is, hogy az amerikaiak tényleg ilyenek: gyermekkorában elárvult, görcsösen munkamániás, balhés kutatónõ (Jodie Foster), miszticizmusra hajló író (Matthew McConaughey), pitbullképû nemzetbiztonsági tanácsadó (James Woods). Akad néhány mifelénk is ismerõs szituáció: a hosszú évekig mellõzött és szívatott kutatónõt pillanatok alatt kiretusálná a sztoriból korábban szkeptikus fõnöke (Tom Skerritt), ha nem állna mögötte egy jóságos multimilliomos, az öreg és bölcs tõzsdespekuláns, aki a háttérben láthatatlanul kézben tartja a szálakat és ahol kell, bekavar. John Hurt az extravagáns Soros-imitátor szerepében jobb, mint az eredeti: a Mir ûrállomáson dekkolva késlelteti rákos sejtjei osztódását a végkifejletig. Timothy Leary ûrtemetése után azon sem csodálkoznék ha az ötleten felbuzdulva klinikát nyitna orbitális pályán egy trendérzékeny vállalkozás. A mindenre elszánt szektavezér (Rob Lowe) kamikázeakciója - a testére erõsített bombával levegõbe repíti fél Cape Canaveralt - Sagan, lássuk be, azóta többször is igazolódott elõítéleteit tükrözi az ezredfordulóra gyúró karizmatikus, ufó és paramozgalmakról.

Arról nem is beszélve hogy ha forgatnom kellene a parabolát, az új kereskedelmi televíziók versenyébõl nálam is az Alfa Centauri kerülne ki nyertesként.

barbie tung