Azért azt jó érzés tudni, hogy még létezik olyan távolnyugati rendező, aki hallott már az európai irodalomról. Főleg azért, mert Egyiptomban született, Ausztráliában él, és Amerikában forgat filmet angol szereplőkkel. Úgyhogy a pasas legalább olyan mértékben kozmo, mint a filmje, nem beszélve arról, hogy mennyire ért a filmjében oly gyakran emlegetett hangoláshoz. Ezt az is bizonyítja, ahogy összehangolta a fent említett 4 helyet, meg azt a számtalan filmes és irodalmi élményt, amiből ezúttal dolgozni bírt.

Azt gondolom, hogy a Dark City baromi ütős mozi. Annak, aki nem annyira járatos Michael Endében, Clive Barkerben, Fritz Langban, Ridley Scottban, Jean Cocteauban és Terry Gilliamben. Engem sajnos nem ütött meg, viszont lehangolt. Először is a néha valóban eredeti vizuális élmény által (de most komolyan!), másodszor pedig azzal a nyilvánvaló plagizálással, amitől a kezdeti izgalom és érdekfeszülés langyos izzadtsággá gyűlt a székem alatt.

Komolyan megpróbáltam kiiktatni azt a - sajnos - nem direkt giccset, amivel az alkotó telezsúfolta rémálmát, valószínűleg azért, hogy a szegény, finom lelkű néző nehogy rosszkedvűen menjen haza a moziból (attól ugyanis lehet, hogy elgondolkozott volna.) Nem sikerült elsiklani mellette. A történet olyan profán és sokszor kétségbeejtően másodosztályú megoldásokat kínál, hogy néha komolyan úgy éreztem magam, mint valami amerikai eminens, aki A nagy zabálás szájbarágós remake-jét nézi, és közben a jobb oldalon megjelenő, magyarázó jellegű feliratok alapján értelmezi a cselekményt. A cselekményt, nem a tartalmat. A Dark City magyarázatai a rendkívüli mértékben kitalált, de sajnos egyáltalán nem lényegi szimbolikában rejlenek.

A kívül-belül meztelen férfiból kirügyező, Superman-né érő főszereplő (szegény Rufus Sewell, mennyivel többet ért a Carringtonban) addig érdekes, amíg látszik a segge. A tényleg tehetséges Richard O'Brien láthatóan élvezi a kékfejű Kéz Úr szerepét, mert azt legalább annyira kell komolyan vennie, mint a néhai Riff Raff-et a legendás Rocky Horror Picture Showban. Hogy szegény Ian Richardson miért vállal el lényegtelen és sztereotipikus maszkos tetszelgéseket, azt valószínűleg ő maga sem tudja. Az általa (meg a számítógépes grafikus által) megformált Könyv Úr karaktere ugyanis semmiféle színészi alakítást nem igényel, és erre ő igazán nem is nagyon alkalmas. Mert ugyanis színész. Kiefer Sutherland nevetségesen és provokatívan sántítva mutatja be azt, amikor a művész sok pénzért, technikából dolgozik. Bár lehet, hogy az ő helyében én nem II. világháborús filmekből raktam volna össze a gesztusaimat. Mindenesetre a teljesítmény felejthetőbb, mint a Lost Boys vámpíros félrelépése. Jennifer Connelly pedig úgy tűnik, csak fizikailag nőtt fel a Labyrinth óta, mert ebben a filmben még mindig azt hiszi, hogy helyes kis muppet-manók a kollégái. Felejtenivaló, lényegtelen és átélhetetlen. És persze a jó öreg William Hurt, ziccerszerepben. Casablanca-hangulattal.

Még szerencse, hogy a film az utolsó percekben észbe kap, és felvállalja azt, hogy a sekélyes szórakoztatáson túl nem volt célja a nézővel. Így hát megbocsátok, és rossz érzéseket keltve magamban mégis elgondolkodom. Nem érdekel az áttörő napfényorgia, a valószerűtlen óceán, meg a kezdjünk-új-életet.

Ráhangolódom a sötétségre.

(zsolnai)