Idáig
is eljutottunk: nem hazai verziójú premierfilmet boncolgatunk
szétfele, hanem mindjárt a Broadway-n tekintettük meg
a nyersanyagot - köszönet az iNteRNeTTónak és a
nagyszerû szponzoroknak; rendszer azért persze nem lesz a
metódusból. A film nyilván idehaza is rövid idôhatállyal
bemutatódik majd, így vehetjük az alanti sorokat felkészítésnek,
avagy kiképzésnek.
Ez a film, ha valaki még nem tudná, a Spice Girls elnevezésû popprodukcióról szól, amirôl a legfontosabb tudnivaló az lenne, hogy ezidôtájt vita nélkül a világ legprofesszionálisabban, tudományos alapossággal felépített zenei terméke. Hogy ez mit jelent, az pontosan kiderül filmjük megtekintése után, ami végsô soron a Spice-mûvészet végsô kiteljesedése. A Spice Girls ugyanis mintha e filmre termett volna, az erôteljes vizualitás, ami a "zenekart" kiemelte a sûrûbõl, itt két órán keresztül korlátozás nélkül tobzódhat, a zene pedig erre az idõre abszolút megnyugvással fogadja el a még dobogós második helyezést mögötte. A Spice-csajok mindegyike igen karakteresre kitalált figura, amit pusztán a zenével nyilvánvalóan nem lehetett eddig elégségesen kifejezni, a film most utólag szolgál egyfajta útjelzôként. A nôk legtöbbször egyenként kerülnek a vászonra, és egyfajta kompozíciós bravúrként általában rögtön olyan környezetbe, ami kitalált karakterüket szinte a végtelenségig felerôsíti. Van itt, kéremszépen, szende kislány, rózsaszín hátterekben állandóan, van sportos, három-négy súlyzó mindig van nála, van belevaló, kéz odanôve a csípôhöz, rágó a szájba beleragadva ésatöbbi. Az egészet az teszi picikét elviselhetôvé, hogy a dolog angolszász ízléssel van összegondolva, ugyanez mondjuk németben jogos gasztroenterológiai ellenreakciókat váltana ki.
Maga a film végülis egy újraforgatott nehéznapéjszakája. Nem mintha az eredetire nagyon emlékeznék, annyi jön be talán, hogy sikítoznak, meg kavalkád van nagyon, butus sztorikörítéssel - a lényeg nyilván ez volt, ha ez maradt meg. Ezeket a kritériumokat a Spice World is teljesíti, ami viszont pluszban beleépült, az harmincegynéhány évnyi filmestudomány. Nagyon pontosan kitalált dolgokkal vannak itt bombázva az érzékszervek, és semmi sincs a véletlenre bízva, minden bejön, az elsô pillanattól az utolsóig. Hogy kiknek? Egy igen speciális rétegnek, nevezetesen a 8 és 10 év közötti hölgyeknek. Ôk népesítették be ugyanis teljes létszámban a mozitermet, a jegyszedô a kötelezô 'enjoy the show' után lelkét szakítva rohant utánunk, mondván, biztos rossz helyre készülünk bemenni. Mi persze biztosak voltunk a dolgunkban, hisz a nézôtéren megannyi kis spicegirl volt jelen már fél órával a kezdés elôtt, mögöttem például egy az egyben a vagány Geri ült, esküszöm. Ha belegondol az ember, rájön, így van ez rendjén, ennek a korosztálynak szólhat ez a girlpoweres téma, egy fejlett 12 éves már tetszeni akar a fiúknak, a felpofozás hamarább van mûsoron. Ebben az a legfigyelemreméltóbb, hogy a popbiznisz szép csendben lejjebb húzta a célzott generáció korablakát, egy sokkal megbízhatóbb pozícióba: egyszerûbb itt a manipulációs igény, és megbízhatóbb a bevételforrás, mivel ebben a korban a szülôk pénztárcája játszik. Egy szó mint száz, a Xénia-képlet odaát is felállt, csak mondjuk nem miniszterelnöki és mûvelôdésminisztériumi segédlettel, ennyivel talán elôrébb vannak.
Zenés film, essen szó a zenérôl is, jelentôségéhez mérten maximum pár sor. A Spice-zene egy nagyon tehetségesen összerakott közepes keverékkészítmény. Van benne dance-floor, house, latin elemek, funky, még egy kis punk is, és minden a végletekig bulira véve, hogy a fogyasztással se legyen gond. A dalok igen jól el is vannak énekelve, bár a bennem rejtôzô kaján doktormidinek vannak sejtései a felénekésre fordított stúdióórák számáról, illetve az utómunkálatok technikai apparátusáról, de ezek manapság már bocsánatos bûnöcskéknek számítanak.
Ha majd itthon is lehet végre, nézzük meg ezt a filmet, mert, isten bizony, sok mindent megtudunk belôle arról, milyen világban is éldegélünk mostanság.