Daruparádé

Az idei Loveparade-ban az ütött szíven, hogy ugyanolyan volt, mint a tavalyi. Jó, most többen voltunk és sokat esett az esô, ami arra is rávilágított, hogy a technofiatalok vízállók (valószínûleg a vízágyúkra is immunisek) és voltak még apróbb különbségek. Pl. idén a sok igazi víz miatt nem voltak annyira populárisak a különféle méretû vízipisztolyok (illetve rakétavetôk), inkább a sípokkal kergették ôrületbe a magamfajta lélekben fiatal, de csontjaikban ôsöreg voyeuröket a szép számban összegyûlt technofiatalok (bár most egészen overközépkorú emberek is ugrabugráltak), a rendôrök is ugyanúgy táncoltak, bár most talán a tavalyinál nagyobb határozottsággal próbálták leparancsolni a lámpaoszlopokról a haláltmegvetôket, más területen azonban csökkent hatékonyságuk, a fûillat pl. sokkal áthatóbb volt, a dealersûrûség pedig a kólaárusokéval vetekedett, különösen a felvonulás elôtti és utáni bulikon (több száz, szerte Berlinben). A feeling azonban klónozva volt, a kora délutáni emberörvénytôl kezdve, ami a helyszín közelébe tévedt járókelôket most is kíméletlenül beszippantotta, a zenéig bezárólag. 47 autóból 45-ön idén is a németek kedvenc egyenduftája szólt, kôegyszerû house némi eurorave beütéssel, nem ezért szeretjük, futott még az underworldbornslippy több kocsin is (nagy ováció!), és idén is volt egy jungle meg egy breakbeat kamion a felhozatalban, nyilván eltévedtek, szóval megállt az idô, mondom, és remélem, hogy 2000-ig ez már így is marad, elvagyok vele jól, ezzel a részével legalábbis.

És ami nagyon ugyanolyan volt még, az pl. az Infobox elôtti nonstop (rádióval egybekötött) parti, és ha már, akkor az egész dolog lelke, ami nem a Június 17-e útján masírozó egymillió fiatal, hanem a kicsit arrébb vigyorgó egymillió daru. A század építkezése, ami elérni látszik végre célját, önmaga lett a szimbólum, a hype tárgya, la contruction pour la construction, a tömegpszichózis eszköze.

Az, hogy az építkezés elszaladt, onnan látszik legjobban, hogy a scene szemre semmit sem változott tavaly óta, a daruk csak a potemkinfalu papírmasé díszletei, úgy tûnik, amit estig felépítenek, reggelre elhordják, nehogy véletlenül elkészüljön, mert akkor tömeg és korszakformáló performance-bôl egyszerû tárggyá, épületté válik, márpedig senkit sem érdekel egy unalmas befejezett városrész, akkor se, ha hipermodern, de az építkezésben még van valami be nem váltott ígéret, az kell a varázshoz. Az építkezés szociológiai hatása közvetlen környezetünkön mérhetô legjobban: lányaink álmaiban nem kreatív igazgatók szerepelnek többé, hanem vasbetonkereskedôk és betonkeverôautótulajdonosok hitvesei szeretnének lenni, de a nonplusultra, a legdrótosabb, Panda álma, az a darugyárosné pozíció. (De még a darusofôrség is pozitív szerepmodell, mint a traktoroslány, nem is beszélve az eleddig elhanyagolt darudizájnerségrôl. Micsoda dolog, hogy majd az összes daru sárga, csak így proszto.)

Mert a daru. Az valami. A daru az örök ideiglenesség, a világítótorony, a legtechnóbb szerszám. A daru, ami minden felesleges cicoma nélkül magában szép. A daru férfiasan praktikus és nôiesen kecses egyszerre. Nem tudjuk, hogy mi lesz a darukkal, ha bevégzik Berlin közepén a dolgukat, hova költözik ez a hadsereg, mit csinálnak majd ezután. De a daru olyan, mint a techno (ami nem mûfaj, hanem way of thinking), az önmagát újrafelhasználó építkezés tökéletes recycling koncepcióját valósítják meg mindketten, szétszerelik és újra összerakják ôket, ugyanazokból az elemekbôl más formák lesznek, más színre festik ôket.
 

Tényleg, mi lesz itt 1999-ben, mikor a tervek szerint az elsô üvegpalotáknak el kellene készülniük? Mi lesz a Loveparade-dal, a daruerdô nélkül nem lesz technoünnep, az égô, mint az üvegkupola a Reichstag tetején (ez már kész), akkor lesz vége a világnak, amikor nem veszik észre a szervezôk, hogy daruk nélkül nem megy. Márpedig a vég biztosan eljön, egyszer csak kész lesz, és most sem olyan giga, ahogy a földrôl látszik. Mert láttuk felülrôl is. A berlini tévétorony, tudod, az Alexanderplatzon, ahol a kávézó forog, na az nagyon megvolt nekem gyerekkoromban, már nem aktuálisan, hanem echte DDR mûanyagból meg képeslap és a világ nyolcadik csodája, a legendás sturm, és most végre meghódítottam, huss, fel a lifttel, alattam szálltak el a repülôgépek, és olyan nevetségesen kicsi volt az építkezés a magasból, hogy ihaj (sôt, ijon). A daruk napjai meg vannak számlálva. És Berlin megint unalmas város lesz, ahova az ember nem kirándulni, hanem hazajár.